Pedig a déli államokból ritkán érkezik hiphop, ilyen borítóval meg főképp nem. De nem is hiphop ez, s amennyire letaglózóan ronda a külső, annyira meggyőző a tartalom. Déli zene, rhythm and blues. Tennessee-ből, egész pontosan Memphis-ből üzen nekünk Chan Marshall aka Cat Power: mindenhol jó, de a legjobb otthon, főleg mert azért mentél haza, mivel elhagytak, megcsaltak, elvették, megtiposták, és ráadásnak sós kútba tettek. De túléled. Ez egy új fordulat Chan eddigi - egyesek szerint ikonszerű - pályafutásában. A régebbi lemezek végén minimum a pincébe zárta be magát az ember, úgy a végítéletig. Mindehhez képest ez egy napsugaras lemez, igaz, amolyan introvertált tánczene, melankólikus, ám praktikus életszemléletű öngyilkosjelölteknek (értsd: inkább csak zokog magában). A távoli vonósok, az egymásba kapaszkodó zongora és gitár, a bass és a dob, no meg az akkurátus Hammond. Cat Powerhez képest ez egy bábeli hangzavar. Instrumentális orgia. Ez a másik újdonság a lemezen, a low-fi hangszerelésen való túllépés, ami talán Mabon "Teenie" Hodges és Leroy "Flick" Hodges közreműködésének is köszönhető. A két úriember évekig a Hi Rhythm Band tagjai voltak, Al Green kísérőzenészei. Lefojtott trombiták, steelgitár, pihekönnyű kórusok. Néha már-már templomi akusztika. A legszükségesebbre redukált bombaszt. Mondom, Memphis - ahol Al Green sztár lett, és Elvis meghalt. Cat Power meg segít túllépni a szaron. (Norah Jones közben elméláz bambibambán, hátha neki is sikerül egyszer egy ilyen jó songwriter albumot készítenie.)
Tracklist: The greatest; Living proof; Lived in bars; Could we; Empty shell; Willie; Where is my love; The moon; Islands; After it all; Hate; Love & communication
